Mik a foltok a test pirosán a hasán.

mik a foltok a test pirosán a hasán

Most ez a nagy, idegen, Virágtalan város.

mik a foltok a test pirosán a hasán

A setét bolt nagy üvegablakán Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött, Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt, S éreztem: messze-messze ül e lány, S tudtam: nincsen számomra mosolya S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod? Ezt is lelked karjával átkaroltad, S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap, Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott Keze homlokod nem éri soha Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt, Aki másért olyan szép, nem teérted, Hisz maholnap elfárad ifju térded, S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl, Hinned: itat még borával az élet, S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt, Te is, dalodból, mint aranykehelyből Osztod még áhitattal szent malasztját Ökrei a barázdát lomhán vonták, Mint egykedvű évek az arcredőt S szívemben akkor halkan arcra dőlt A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát Megbontva, sírt a sűrüdő setétben Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven, S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden, S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.

Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen, Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig, Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit Ama bibliabéli, mik a foltok a test pirosán a hasán éjen Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből, S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis, Áldlak, mert csodát mívelsz Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik, Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had Üvölt vala Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt, Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt Furcsán kongott Elébed szőke szűzet ma százat küldenék, Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel, S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível, Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.

mik a foltok a test pirosán a hasán

Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak, Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, Félénk apostola az én erős uramnak De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott, És akit meg se láttak, bár választott magyar volt, S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste, S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem, S vörös foltok a sarka viszket rám is egy jövendő, szomorú, boros este Egykedvűn bámulom Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm!

Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétől halkan billent s szelíden Fiatal térdei felé remegő bölcsőm Kimegyek, s a párás parti kertet Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed: Istenem, kik ezek?

A pajzsmirigy göbös megbetegedéseiről

S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett? S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?

mik a foltok a test pirosán a hasán

Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: "Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném? Egy asszony kellene Ó, boldog bágyadás A tavon víg nők mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél, A blúzokon kecses redőt nyom ujja, S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér, S nedves szájjal megcsókol csendesen Áldott derű!

mik a foltok a test pirosán a hasán

Ó, simogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még, S mely bánatok közé temetkezett, Hordozd meg szép álmok közt lelkemet, Mint béna aggot hord könnyü toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelíden Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal, Mutass, csendes derű! Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza, s nézem majd leverten A csendes házakon a puszta balkont, S míg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdül az éji tóra Bús rableány!

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden, S a fakó aranyszínü alkonyatban, Mint beteg princ a díszes, halk fogatban, Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

A pajzsmirigy göbös megbetegedéseiről endokrinkozpont. A diagnózist sok esetben nehezíti, hogy a csökkent, vagy emelkedett hormontermelés szerteágazó, sok esetben egyéb szervi panaszra utaló tüneteket okozhat. Az elváltozások egyik formája a pajzsmirigy göbök megjelenése.

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem, Milyen unott s hideg a karja mozdulása, S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten. Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon Csillog e nő szeme az estben Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted Komor sínjei közt egy sötét állomáson Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora?

Anti-âge, liftez ,serrez la peau, Transformez votre peau, vieillissement et rides précoces

Vagy szörnyü kóborlásod már mik a foltok a test pirosán a hasán szünik soha? S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték? S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván, Remegnek parfümös és puha ujjai; S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden, S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő, Fényes lombok illatja, mint arany füstölő Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen S egyszerre Aztán ennek is vége

Fontos információk